Nos, igen. Ebben is a Mercedes-Benz volt az első. Most az első szériagyártású dízelmotoros autóról van szó, amelyet a Mercedes 1935-től gyárt sorozatban. A 260d hivatalos bemutatójára egy évvel később a Berlini Autókiállításon került sor.

A technika csak személyautókban számított újnak a harmincas években, Rudolf Diesel találmányára a szabadalmi hivatal már 1892. február 28-án bejegyezte a védjegyet.

A dízelmotorban a dugattyú annyira összesűríti a levegőt, hogy a felforrósodó levegőbe porlasztott gázolaj külön gyújtószerkezet nélkül is begyullad, ezért hívják öngyulladásos motornak.

A 260 D 55 százalékkal kisebb üzemanyagköltséggel haladt, mint a benzinmotoros változatok. Kabrió és a képen látható Landaulet karosszériával is készült

Ahhoz viszont hosszú évtizedek kellettek, hogy az ígéretes ötletből szériaautóban használható motor legyen. A dolog ott kezdődik, hogy a dízelmotor első prototípusa olyan volt, mint az első számítógép, tehát irdatlan helyet foglalt és 4,5 tonnát nyomott.

Ilyen motorral mondjuk hajókat lehetett hajtani, autókat aligha. Ráadásul hidegindítás után, a gondos fejlesztés ellenére, a 260 D motorteréből rettenetes géppuskahang tör elő. A korai dízelek zajától az összes szomszéd kiugrott az ágyból, de azoknak sem volt egyszerű, akik a traktorhangú autóban ültek.

A négy henger kelepelését sokáig csak a taxisofőrök viselték el a motor élettartama és fogyasztása miatt, magánvásárlók nem lelkesedtek az új technikáért.

Összesen 235 000 készült a 180 D és a 190 D Ponton Mercedesekből 1952 és 1962 között. A képen a befutó az 1959-es Algír-Fokváros Ralin

Az első dízel Mercedes 45 lóerőt teljesített, a négyhengeres motor csupán 9-11 litert fogyasztott százon. Ez egyrészt gazdaságos volt, másrészt nem kellett olyan gyakran üzemanyagra vadászni az egymástól távoli benzinkutakon.

Az előkamrás motorú 260 D 97 km/órás végsebességet ért el. Elképesztő futásteljesítményeket jegyeztek fel a masszív dízelmotorról, akár 1 millió kilométert is kibírt, de lassúsága és zaja miatt nem lett igazán népszerű.

A Mercedes dízelek az 1954-ben bemutatott Ponton sorozatban váltak világhírűvé. A gömbölyded ponton volt az első önhordó karosszériás Mercedes. A 180 D motorja szinte megtáltosodott és a gyártás 1962-es kifutásakor már 48 lóerővel szaggathattuk az aszfaltot. A 180 D és a 190 D vált a legelterjedtebb taxivá egész Németországban, de magánszemélyek is egyre nagyobb arányban álltak át a dízelre.

Örök darab az 55 lóerős 200 D a fecskefarkú sorozatból

A 180 D továbbfejlesztésével sikerült 50 lóerőt kihozni a 190 D-ben, ami már ralisikerekhez is elegendő volt. Az autó 126 km/órás sebességgel is száguldhatott, de nem ez a lényeg. Karl Kling és Rainer Günzler megnyerte vele a 14 045 kilométeres Algír-Fokváros Ralit 1959-ben. A 190 D-vel tökön-paszulyon keresztül száguldottak a versenyzők, 80,6 km/órás átlagot elérve homokban és szavannákon.

1961-ben a Frankfurti Nemzetközi Autókiállításon kijött a fecske Mercedes, amelyből szintén volt dízel. A motor teljesítménye egyre csak hízott, az immár kétliteres lökettérfogatból 4200-as fordulaton könnyen előpattant 55 lóerő.

A motorok futásteljesítménye rendszeresen meghaladta a 400 000 kilométert. Az összes dízel prototípusnak ki kellett bírnia a fejlesztés során egy 800 órás nyúzópróbát padlógázból és kihűtés váltakozásából. A fecskafarkú modellből 367 263 hagyta el a Mercedes gyárat dízelmotorral.

Korabeli dízel mércével a 240 D 3.0 káprázatosan eleven autó volt. 80 lóerős motorjával 148 km/órás végsebességet ért el

A dízelesítés az állólámpás Mercivel érte el addigi csúcspontját. A 240 D 3.0 típusjelzés a maga korának legerősebb dízel személyautóját takarta. A 80 lóerős öthengeressel annyira gyors volt a Mercedes limuzin, hogy nem esett le a gyári tesztpálya döntött kanyarjában a gyári film szerint. Ezt a típust hívta /8-nak a gyár, a perjel utáni 8 az 1968-as bemutató évére emlékeztetett.

Korabeli dízel mércével mérve, a 240 D 3.0 káprázatosan eleven autó volt. A maga idejében 80 lóerős teljesítményével, 175 newtonméteres nyomatékával a legerősebb dízelmotoros szériaautó volt. Öthengeres motorjával sikerült 20 másodpercen belül megfutni a 100 km/órát, az örök életű állólámpás végsebessége ezzel a motorral elérte a 148 km/órát.

A darabszámokat persze a 200 D hozta 55 lóerővel. Hajszállal izmosabb volt a 60 lóerős 220 D. Az 1973-ban piacra dobott 240 D 65 lóerős négyhengerese már a következő középkategóriás modellben vált klasszikussá. 8 év alatt 945 206 dízel állólámpás Mercedes készült.

Kicsit erősebb volt a 200 D-nél az állólámpás 220 D, 55 helyett 60 lóerőt produkált

Elődei dízelmotorjaival lépett piacra 1976-ban az a Mercedes sorozat, amelyet nem szeretünk zöldségesnek hívni. A csodálatos W 123-asban a háromliteres dízel csomagtérfedelén már a büszke 300 D felirat csillant meg a napsütésben.

Ebből az öthengeresből jött létre az a kísérleti motor, amellyel a Mercedes megtette az első lépéseket a turbófeltöltéses dízelmotorok felé. A Garrett feltöltő megbokrosította a polgári erőforrást, a teljesítmény 180 lóerőre ugrott!

A motort a fejlesztők beépítették egy 280 E karosszériájába és olyan sebességgel zúztak vele a tesztpályákon, hogy felmerült az ötlet: építsünk egy rekordautót, amely ország-világ előtt megmutatja, mit lehet kihozni egy dízelből.

1982 áprilisában ünnepelte a gyár az egymilliomodik dízel elkészültét a W 123-as sorozatból Elsőként egy neves autós újságíró, a ma is élő és publikáló Fritz B. Busch indult rekordot dönteni. Saját tervezésű, Dieselstar nevű járművéhez a Mercedes biztosított egy 187 lóerőre felhúzott turbódízelt. A rekordkísérlet sikeres volt, 253,705 km/órás sebességével Busch új csúcsot állított fel a kategóriában. Egy évvel később, 1976-ban a Mercedes gyári háttérrel rekordot rekordra halmozott az olaszországi Nardóban. A versenypályán a C 111-II D megdöntötte az 5000 és 10 000 mérföldes csúcsot, de a 10 000 kilométert is a leggyorsabbként teljesítette. A 190 lóerős rekordautó átlagsebessége a soros öthengeres turbódízel motorral mindhárom távon meghaladta a 251 km/órát. 1978-ban a Mercedes újra nekilátott rekordokat felállítani. Elsősorban aerodinamikai fejlesztésekkel sikerült elérni, hogy a C111-III végsebessége meghaladta a 325 km/órát.   125 lóerőt tudott a 300 TD TURBODIESEL a W 123-as kombiban Mindezt persze a szériagyártásúból továbbfejlesztett öthengeres dízellel érték el, amely már 230 lóerőnél tartott. 100 kilométer és 1000 mérföld közötti távon sikerült újraírni a rekordokat, 314 és 322 km/óra közötti átlagsebességgel. A 300 feletti száguldással párhuzamosan, a gyár gőzerővel készült a turbódízel bevezetésére a szériaautókban. A W 116-os sorozatú Mercedes S-osztályé lett az elsőség a turbódízel személyautók között. Az öthengeres, 155 lóerős 300 SD az Egyesült Államok piacának szólt. Az S-osztállyal nagyjából egy időben jelent meg a 300 CD a W 123-as sorozatból, amely sokáig az egyetlen dízelmotoros kupé volt. Az Észak-Amerikában forgalmazott autóból 7500 talált gazdára.   A sorozatgyártású turbódízelek között is a Mercedes-é az elsőség. A dicsőség az öthengeres, 155 lóerős W 116-os S-osztályhoz fűződik 1980 nevezetes év a Mercedes dízel történelmében. Ekkor debütált a 300 TD TURBODIESEL a W 123-as sorozat, azaz a fekvőlámpás széria kombi modelljében. A 190 D a kétliteres, szívó négyhengeres motorral 72 lóerőt tudott. A Mercedes a Baby Benz-ben alkalmazta a világon először a zajvédő motorborítást, ami nagyságrendekkel csendesebbé tette a motort. Két év elteltével a dízelválaszték öthengeres motorokkal bővült. A 190 D 2.5 90, míg a feltöltött 190 D 2.5 122 lóerőt teljesített. Az 1984-ben bemutatott, W 124 jelű középkategóriás modellben hathengeres turbódízel hajtotta az öngyulladós csúcsmodellt. A 300 D Turbo pazar járáskultúrájú motorja 267 Nm-es nyomatékkal és 143 lóerővel kedveskedett a vezetőnek.   Sokáig csak az Egyesült Államok piacának szóltak a dízelmotoros luxus Mercedesek, mint a W 126-os 300 SD Turbodiesel 1985-ben a Mercedes részecskeszűrős dízel autót mutatott be, másfél évtizeddel azelőtt, hogy a Peugeot közismertté tette volna a technológiát. A 300 SDL Turbo a szigorú kaliforniai légszennyezési előírások betartása érdekében született. 1990-től az Egyesült Államokba szállított S 350 Turbodiesel modellek 136 lóerős, 310 Nm nyomatékú motorjában részecskeszűrő tisztította meg a kipufogógázt a rákkeltő koromrészecskéktől, ráadásul szériában. 1993-ban a Mercedes bevetette a hengerenként négyszelepes technikát a dízelmotorokban, de ezzel rossz lóra tett. A pörgős dízelek feltöltés nélkül is igen tisztán működtek, de a kilencvenes évektől a közvetlen befecskendezéses TDI motorok térhódításával kiderült, hogy az emberek inkább a turbódízelek nagy nyomatékát és a direktbefecskendezés takarékosságát keresik.   A 300 SDL Turbo volt az első részecskeszűrős széria dízel a világon, másfél évtizeddel megelőzve a Peugeot 607-est Egy előkamrás szívómotorból pont a lényeg hiányzott. Amíg egy motor megfelel a törvényes károsanyag-kibocsátási előírásoknak, addig a nyomaték és a fogyasztás számít. Ettől függetlenül az 1995-ben bemutatott W 210-es kódszámú, négy kereklámpás E-osztályban az E 300 Diesel motorja 136 lóerőt adott le, amely a legerősebb széria dízelmotoros autó volt. A motor csak 5000-es fordulaton érte el maximális teljesítményét, az autó végsebessége 205 km/óra, 100-ra gyorsulási ideje 12,9 másodperc volt. Idővel a konkurensek nyomására a Mercedes is kihozott egy direktbefecskendezéses turbódízelt töltőlevegő-hűtővel. Az E 290 Turbodiesel motorterében a soros öthengeres már a közös nyomócsöves és közvetlen befecskendezéses motorok irányába mutatott, de a CDI erőforrások csak 1997-ben jelentek meg a sorozatgyártásban. Az elsőséghez szokott Mercedes-nek nyilván furcsa volt, hogy maga elé kellett engednie az Alfa Romeót, így a dízel világot alapjaiban megújító nagynyomású common-rail befecskendezés területén az olaszoké az elsőség.